VÍZÖNTŐ

A KISLÁNY

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Születésekor elrabolta őt egy nagyon furcsa néni, aki nem tudott szeretni, dicsérni, simogatni, ölelni.

A kislány mindent megtett, hogy a néni megszeresse őt, mert nem tudta, hogy ez lehetetlen. A néni minden parancsának, még a teljesen lehetetlennek tűnőknek is engedelmeskedett, és minden tőle elvárt feladatot tökéletesen teljesített. Pedig a feladatok elképesztően nehezek voltak. Főleg egy egészen pici kislány számára.

Ahogy nőtt a kislány, a feladatok sokasodtak, sokasodtak és még nehezebbek lettek. De ő ezeket is hiánytalanul teljesítette. Dicséretet, simogatást, de még egy kedves tekintetet sem kapott, hiába akart mindenáron megfelelni.

Így nőtt fel, szeretet nélkül.

Megtanulta, hogy ő semmire sem jó, teljesen értéktelen, pedig nem csak otthon, hanem az egymás után következő iskolákban is mindenben jó volt.

Helyes, csinos kislány volt, de ezt sem tudta elhinni. Meg volt győződve róla, hogy ő a legcsúfabb a világon.

Végtelenül gonosz emberek azonban látták a szépségét, ártatlanságát, és ki is használták. Szörnyűséges dolgok történtek a kislánnyal. Pedig akkor még kisgyerek volt.

Aztán, mikor nagyobb lett, váratlanul eljött érte a királyfi, aki csodálatosnak látta őt, és nagyon szerette.

Azt gondoljátok, hogy ezután jóra fordult a kislány sorsa? Tévedtek. A királyfiról kiderült, hogy nagyon beteg, Gyógyíthatatlanul beteg. Hamarosan meghalt. Rettenetes volt.

Ezután, ha valaki a bizalmába akart férkőzni, a kislány bezárkózott. A hideg és az undor rázta más emberek érintésétől.  

Egyetlen egyszer még felcsillant a remény az életében.

Egy napon megjelent a kisfiú. A kislány nem tudta, kicsoda és honnan jött. Ült a fűben, a vadvirágok között az előtt a ház előtt, ahol a kislány lakott, és olvasott. A fiú néha a házra nézett, aztán újra a könyvébe temetkezett.

Másnap újra eljött. Ült a nyári fűben, a házra pillantgatott, és olvasott. Nagyon szelíd, kedves fiúnak tűnt. Valami titok, halvány szomorúság és megható esendőség lengte körül.

Végül a kislány odament hozzá, és beszélgetni kezdtek.

Ezután sokáig, sokáig beszélgettek, sétáltak, olvastak. A kisfiú úgy fogta meg a kislány kezét, mintha egy végtelenül törékeny pillangót tartana: gyengéden alig érintve meg. Úgy simogatott, mint a lágy tavaszi szellő. Boldogság volt vele minden másodperc. A lány el sem tudta hinni, hogy mindez igaz lehet.

A fiú szerette őt úgy, ahogy soha senki más: önzetlenül, odaadóan, semmit sem kérve, de mindent adva. Adott egy csodálatos ajándékot is a kislánynak: a költészetet.

Aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak?
Ugye tudod már, hogy nem.

A fiú egyszer nyomtalanul eltűnt.

Többé nem volt értelme semminek. Jöttek más fiúk, de a lány irtózott tőlük. Soha többé nem tudott mást megszeretni.

Az élete ezután tragédiák sorozatából állt. Végül nagyon beteg lett. Gyógyíthatatlanul beteg. Rengeteget szenvedett, de igazából nem érdekelte. Betegen is végezte tovább minden feladatát, és várta a halált.

Közben elmúlt egymillió év. Ekkorra a lányt már a legnagyobb jóindulattal sem nevezték volna kislánynak. Egy testileg, lelkileg a végtelekig összetört roncs lett. Egyetlen vágya maradt: hogy vége legyen. Hogy mindennek vége legyen.

Ekkor bukkant fel teljesen váratlanul újra a fiú.

Pontosan ugyanolyan volt, mint évmilliókkal azelőtt: kedves, drága, édes, esendő és mégis erős. Újra kézen fogta a lányt, és a lány mérhetetlenül boldog volt. Megtanult szívből nevetni. Hinni kezdett a csodában. Élni akart.

És a csoda meg is történt: a haldokló lány egyre jobban lett. Mindaz, ami rettenetesen fájt, a fiú egyetlen lágy simogatásától meggyógyult. A kínok helyett valami lágy, édes melegség maradt a fiú keze nyomán. A lány tudta, hogy ők minden idők kezdete óta és minden idők végezetéig összetartoznak.

A KISFIÚ

A kisfiú akkor, nagyon régen buta fejjel visszament oda, ahonnan elüldözték. Azért ment vissza, mert nagyon rossz volt a bizonyítványa, így nem vették fel egyik iskolába sem ott, ahol lakott. Abba a messzi, messzi iskolába is csak azért vették vissza, mert nem tehettek mást, nem volt joguk elzavarni a kisfiút. Pedig nagyon szerették volna.

A kisfiút ott sokan bántották, olyan volt, mint egy űzött vad. Ekkor találkozott a romlott lelkű, halálleheletű sárkánnyal, aki megígérte, hogy megvédi mindentől, és megtanítja neki, hogy hogyan legyen belőle is sárkány.

A kisfiú nem akart sárkány lenni, de a kislányhoz már nem mert visszamenni. Elfogadta a sárkány segítségét, aki cserébe azt akarta, hogy a kisfiú legyen a szolgája. Így is lett. A beteg lelkű sárkány megvédte mindentől a kisfiút, azokat pedig, akik szerették volna szeretni őt, elmarta tőle.

A kisfiú a hat év alatt, amíg a sárkányt szolgálta, deli kis legénnyé cseperedett, de a lelke egyre csak sorvadozott. Olyan volt, mint egy levágott szárnyú madárka, akit a lábánál fogva kikötöztek a kalitka rácsához. Már azon gondolkodott, hogy jobb lenne neki nem lenni, amikor megjelent egy ártatlan lány, és szerelme erejével egy pillanat alatt kiszabadította a legénykét a börtönéből.

A legényke nem rántott kardot, hogy lekaszabolja a rettenetes sárkányt, hanem elmenekült messzire, ahol a dög nem érhette utol, jól elrejtőzött, és éveken át minden héten találkozott a lánnyal, aki megmentette.

Azután összeházasodtak, lett egy gyönyörű kislányuk, és az ifjú ember rettenetes emlékeit mélyen eltemetve, boldogan élt a családja körében hosszú évtizedeken át.

Telt, múlt az idő, az ifjúból férfi, majd öregedő férfi lett, amikor ismét találkozott régi szerelmével, akit réges-rég a sárkány miatt szó nélkül elhagyott.

Nagyon szégyellte magát, de azt gondolta, hogy a kislány biztosan boldog és szép életet él, de kiderült, hogy rettenetes dolgok történtek a kislánnyal. Nagyon beteg, és nagyon boldogtalan.

Az egykori kisfiú nagyon szerette volna, ha meggyógyul a kislány. De ő már sok évtizede nem a mesében élt, hanem a valóságban. Nagyon jól tudta, hogy nincsenek csodák.